Ygritte.

"Nem tudnak semmit, Ygritte. 

És ami még rosszabb, nem is tanulnak."

Visszatérés?

Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. 

Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.

Eszembe jutott fürdés közben, hogy talán azért nem írok, mert úgy érzem, hogy itt tiszta lappal kezdek, és hogy nem is tudom, kinek írok tulajdonképpen. A volt-blogomnál tudtam? Nem, de valahogy mégis. Mert voltak "ismerősök", kis közösség, mindenkinek volt neve és szintén naplója, és azt olvasva mégis csak ismertem őket. A többiek, az ismeretlenek pedig nem számítottak, mert nem nekik írtam. Most pedig azt sem tudom, hogy kinek írom. Nem tudom, hogy olvas-e valaki rendszeresen. Nincsenek kommentek, személyes üzenetek, nincs érdeklődés. És itt nem növekvő számokra gondolok, mert nem az a lényeg. Az a lényeg, hogy van valaki, akit ismeretlenül ismersz és ő támogat, vigaszt nyújt, követi az életedet és te is az övét, és ha van összhang akkor örülsz. Itt ezt nem érzem. 

Erről most eszembe jut egy lány, akit régen még a másik felületen ismertem meg. Olvastam őt, ő olvasott engem. Először blogon beszélgettünk, most facebookon vagyunk ismerősök meg instagramon. Követem az életét, lájkolom a képeit. Egyszer rám írt, de nem mertem rendes beszélgetést folytatni. Miért? Nem tudom. Egyre zárkózottabb leszek, pedig tudom, hogy ez nem jó, és azt hiszem, hogy remek barátok lehettünk volna. Ugyanez a helyzet egy lánnyal, akinek blogspotja van. Egyszer írtam neki tumblin. Csodálom őt, végtelenül szimpatikus, de nem merem felvenni vele a kapcsolatot, pedig az írásai alapján hasonlítunk és jókat tudnánk beszélgetni. 

Tudjátok mit? Félek az ismeretlen emberektől. Senkit nem akarok közel engedni. Évek óta már az ismerőseimet sem. Mindenki idegenné vált. 

3 és fél éve jöttem össze a barátommal. Már akkor kezdtem mindenkitől elhatárolódni, nem találtam a helyem, úgy éreztem magam, hogy elnyel egy nagy fekete lyuk. Voltak napok, amikor nem szóltam senkihez. Nem, ez nem igaz, szóltam én. Vidám voltam, hülyéskedtem, nevettem, de semmi lényegesről nem beszéltem. Ez körülbelül 2012. november-decemberben kezdődött. Elkezdtem fogyókúrázni, volt hogy egész nap csak egyszer ettem, de közben rengeteg kávét ittam. Végül már csak 48 kiló voltam. Amikor 51-nél jártam egy barátnőm azt mondta, hogy végre kezdek alakulni. Már nem volt mellem, alig találtam rá melltartót, ami kinézett valahogy, de kezdtem alakulni. Ez tulajdonképpen akkor kezdett rendeződni, amikor már féléve együtt voltam a barátommal és elszigeteltem mindenkitől. Miért? Mert végre volt, aki elfogadott. Teljesen. 

Néha azt hiszem, hogy hiba volt, mert most rajta kívül nincs senkim. Bár sokszor abban sem vagyok biztos, hogy előtte volt valakim. Most mégis gondolkozom azon, hogy búcsúzóul a két volt-legjobb barátnőmnek írjak egy levelet. Bocsánatkérésül, lezárásul. Hirtelen ötlet. Ki tudja, mi lesz belőle. 

Még akartam írni valamit. De majd máskor. 

U.i.: Szeptember 19-én költözünk Németországba, talán emiatt vagyok ilyen hangulatban (is).  

Spontánul jött utazás, a jövő érdekében. Félek.

Rájöttem, hogy sosem tudom kiadni a kezeim közül az irányítást. Már az is idegességgel tölt el, ha úgy ülök kocsiban, hogy nem én vezetek.

Az elmúlt napokban csak annyi jó tetszett, hogy megrendeltem a kis hableányos Disney Vans cipőt tegnap délben, és ma egykor már meg is érkezett. Sikerélmény. (Valaminek örülni kell. )

Mostanában rákattantam a fényképezésre - újra. Festenék is, de valahogy nincs ihletem. Az íráshoz sincs. Furcsa most minden.

Ez az első vizsgaidőszakom, hogy nem megyek vizsgázni az utolsó héten, ami hátra van belőle. Meg kellene ünnepelni. Meg is teszem, egy nagy nutellás kenyér kíséretében.

Barátomat két hét után négy napra láttam. De megint külön vagyunk. "Távkapcsolat" átka. De már nem sokáig.

Összegzés

Holnap vizsgázok, de semmi reményt nem látok. Azért szorítsatok, hátha.

Több, mint egy hete nem láttam a barátom. Ő érettségizett, én vizsgázom, nem túl jó kombó. Messze is lakunk egymástól, nincs olyan, hogy na én átugrom most egy fél órára. Múlt hét csütörtökön voltam ott, péntek délutánig. Megvető pillantásokat kaptam "anyósomtól", hogy tanulás miatt megyek haza. Sosem fogják megérteni, de én mindig minden elé fogom helyezni a képzésemet. Ha tetszik nekik, ha nem.

Majd kiderül, hogy alakul minden.

Mostanában a napjaimat a 19. századi irodalom tölti ki, magyar és világirodalom egyaránt. Nem pont az, ami érdekel, de a régi magyar irodalom ezerszer rosszabb. Könyvek sorakoznak a polcomon, amiket még régen vettem, de vagy nem mertem elkezdeni, mert nincs folytatása (Sárkányok tánca), vagy nem volt időm tovább olvasni (Az időutazó felesége), vagy lejárt a kölcsönzési határidő (Levél egy meg nem született gyermekhez). Valamikor remélhetőleg lesz időm. Bár ki tudja, ugyanis a kivándorlást kell terveznem. Nem vicc, megyünk Lipcsébe. Hogy örökre-e azt nem tudom, de hosszú időre.

Az álmaim zavarosak. Gyermekekről álmodok. Állatokról. Főként madarakról. Vagy a kislányomról, aki még nincs, még nem is volt, de valamikor talán lesz. Reggel felébredek, és nincs ott, olyankor hiányzik. Furcsa ez.

Nem telik többre tőlem. Lehet már semmire sem telik.

Az a baj, hogy ugyan kiválaszthatod a partneredet, de a rokonságát nem.

Helyben.

Nem jutok sehová. A vizsgáim nem fogynak. Szégyellem magam. Nincs értelme holnap elmennem vizsgázni, de elmegyek. Legalább próbálkozom.

Próbálkozom.

Azon gondolkozom, hogyan meséljem el azt, ami történik velem, amit átélek, és hogy alakulhattam ilyenné, amilyen vagyok, ha nem ismertek.
Nem ismertek engem. Nem ismerik a múltamat. De a múltam és a jelenem más kérdéseket is vet fel. Szorosan összefonódik a szüleim, a családom múltjával.
Úgy érzem, hogy egy életet - vagy akár csak egy napot belőle - csak akkor mesélhetünk el érthetően, ha ismerjük a múltat. Mert a jelen is múlt lesz. A közeli múlt pedig távoli lesz, és ha átgondoljuk, akkor minden oda vezet vissza. A távoli múltba. Összekapcsolódnak az emberi sorsok egy családon belül.
Látjátok, ez gátol a mesélésben, az újra blogírásban, pedig őrültségnek tűnhet.
Próbálkozom. 

"Az AIDS megjelenése és 9/11 között születtem. 

Globális generációnak hívnak minket. 

Az önimádatról és a jogaink 

számonkéréséről vagyunk ismertek. 

Egyesek szerint azért, mert mi voltunk az elsők, 

akik már a részvételért is díjat kaptak. 

Mások úgy vélik, azért, mert a közösségi oldalakon kiposztoljuk az egész világnak, 

ha fingunk vagy benyomunk egy szendvicset. 

De a legfőbb jellemvonásunk a világ iránti közömbösség, 

a szenvedés iránti közöny."

1.

Véletlenül kattintok rá a névre egy szegedi csoportban. 
Vivien. Pár napja jegyeztem meg, hogy milyen szép név, mert sok kellemes lányt ismerek, de te fagyossá váltál és furcsa voltál. Nem ütköztem meg rajta.  Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most... 
Kislányos arc, nagy sötét szemek és sötétbarna haj. Vékony, de nem túl magas. Pont a te eseted. Egyetlen közös ismerős: a te nevedet olvasom. És hirtelen elönt a félelem és féltékenység és a düh. 

Mert én sosem leszek olyan, és ki tudja, te honnan ismered, sőt mit csináltál vele. Tudni akarom, mert mindig azt mondod, nem emlékszel semmire, ami előttem volt. Nem hiszem el. Sok kérdésemet kerülöd, és arra hivatkozol, hogy régen volt, már 3 éve együtt vagyunk és blablabla. 
Igazából sosem értettem miért vagy velem, mert teljes ellentéte vagyok annak, ami általában tetszik neked. Egy nagy tévedés. Nekem olyan fehér a bőröm, hogy múltkor ezzel fogadtál, amikor kimerészkedtem rövidnadrágban. Nekem szőkésbarna a hajam, majdnem olyan, mint a tiéd, és a szemem meglehetősen világosbarna. Az arcom már rég nem babás, fiatal bája eltűnt, pedig csak 20 éves vagyok. És a legrosszabb, már nem vagyok vékony se. Egyszerűen nincs hozzá kitartásom. És egy csődtömeg vagyok. Teljesen az ellentéted mindenben. 

Viselkedésben, értékrendben. Elegem van saját magamból, és hidd el, neked is az lesz.

Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

"Író volt, de írni nem látták soha."

Először legyen elég ennyi.