Visszatérés?

Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. 

Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.

Eszembe jutott fürdés közben, hogy talán azért nem írok, mert úgy érzem, hogy itt tiszta lappal kezdek, és hogy nem is tudom, kinek írok tulajdonképpen. A volt-blogomnál tudtam? Nem, de valahogy mégis. Mert voltak "ismerősök", kis közösség, mindenkinek volt neve és szintén naplója, és azt olvasva mégis csak ismertem őket. A többiek, az ismeretlenek pedig nem számítottak, mert nem nekik írtam. Most pedig azt sem tudom, hogy kinek írom. Nem tudom, hogy olvas-e valaki rendszeresen. Nincsenek kommentek, személyes üzenetek, nincs érdeklődés. És itt nem növekvő számokra gondolok, mert nem az a lényeg. Az a lényeg, hogy van valaki, akit ismeretlenül ismersz és ő támogat, vigaszt nyújt, követi az életedet és te is az övét, és ha van összhang akkor örülsz. Itt ezt nem érzem. 

Erről most eszembe jut egy lány, akit régen még a másik felületen ismertem meg. Olvastam őt, ő olvasott engem. Először blogon beszélgettünk, most facebookon vagyunk ismerősök meg instagramon. Követem az életét, lájkolom a képeit. Egyszer rám írt, de nem mertem rendes beszélgetést folytatni. Miért? Nem tudom. Egyre zárkózottabb leszek, pedig tudom, hogy ez nem jó, és azt hiszem, hogy remek barátok lehettünk volna. Ugyanez a helyzet egy lánnyal, akinek blogspotja van. Egyszer írtam neki tumblin. Csodálom őt, végtelenül szimpatikus, de nem merem felvenni vele a kapcsolatot, pedig az írásai alapján hasonlítunk és jókat tudnánk beszélgetni. 

Tudjátok mit? Félek az ismeretlen emberektől. Senkit nem akarok közel engedni. Évek óta már az ismerőseimet sem. Mindenki idegenné vált. 

3 és fél éve jöttem össze a barátommal. Már akkor kezdtem mindenkitől elhatárolódni, nem találtam a helyem, úgy éreztem magam, hogy elnyel egy nagy fekete lyuk. Voltak napok, amikor nem szóltam senkihez. Nem, ez nem igaz, szóltam én. Vidám voltam, hülyéskedtem, nevettem, de semmi lényegesről nem beszéltem. Ez körülbelül 2012. november-decemberben kezdődött. Elkezdtem fogyókúrázni, volt hogy egész nap csak egyszer ettem, de közben rengeteg kávét ittam. Végül már csak 48 kiló voltam. Amikor 51-nél jártam egy barátnőm azt mondta, hogy végre kezdek alakulni. Már nem volt mellem, alig találtam rá melltartót, ami kinézett valahogy, de kezdtem alakulni. Ez tulajdonképpen akkor kezdett rendeződni, amikor már féléve együtt voltam a barátommal és elszigeteltem mindenkitől. Miért? Mert végre volt, aki elfogadott. Teljesen. 

Néha azt hiszem, hogy hiba volt, mert most rajta kívül nincs senkim. Bár sokszor abban sem vagyok biztos, hogy előtte volt valakim. Most mégis gondolkozom azon, hogy búcsúzóul a két volt-legjobb barátnőmnek írjak egy levelet. Bocsánatkérésül, lezárásul. Hirtelen ötlet. Ki tudja, mi lesz belőle. 

Még akartam írni valamit. De majd máskor. 

U.i.: Szeptember 19-én költözünk Németországba, talán emiatt vagyok ilyen hangulatban (is).